|
Kávé cukor nélkül
Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak aztán a látszólag beazonosítható, valójában személyessé kódolt mítoszok homályba burkolódzó feketéi, vagy az egymásra rétegződő, mélységet és mélység fölé hajló magasságot kontrasztba állító, fényes hollószárny-színek. Megint másként hatnak a spontán játékosság grafittónusai; a kiszámíthatatlan ütemben formává rendeződő vonalak és mértaninak tetsző, de érzelmekkel eltérített, lélegzővé görbített struktúrák; vagy a valóságukból kiragadott figurák köré végtelen teret kifeszítő matt koromnyalábok. És ott van még a fekete legáttetszőbb árnyalata: a fehér.
Felbukkannak persze más színek is. Parázsló vörös, sápadt almazöld, pulzáló türkiz, bibliapapír-sárga. Ám ezek a koloritok elsősorban tükrök, prizmák és reflektorok; szerepük az, hogy bevilágítsák, élővé emeljék, meghatványozzák a megannyi feketét, s elválasszák az egymáshoz közel sodródott tónusokat.
A varázslat ott van, hogy ez a feketébe oldott, minden szegletében váratlan, mégis ismerős világ nem rémít, nem nyomaszt, nem komorít, hanem az otthonosság érzetét kelti. Emlékeztet, de nem átkozódik; beszélget veled, de nem deklarál; kíváncsi rád, de nem faggatózik; a jövőt is kémleli, de nem próféciál. Körülvesz és befogad. S megvéd, ha kell.
A misztérium megfejtése a művész személye, személyisége és tehetsége. Mózes Katalin – maga is mindig talpig feketékben – önmagából építi és élteti ezt az összetéveszthetetlen univerzumot, amely nem terjeszkedni, nem hódítani akar, hanem csak felmutatni önnön létezését. És mindenekelőtt egyensúlyban lenni, vagy épp szilád ellenpontként egyensúlyban tartani kibillent világokat. Mert ez az olykor groteszk, félelmetes, elbizonytalanító alakokkal benépesített alkotói szféra következetesen harmóniára törekszik, még akkor is, ha ennek egyik alesete épp a diszharmónia.
Mindezt oly magától értetődő melegséggel és közvetlenséggel teszi, amire alighanem csak egy olyan törékeny, időtlen szépségű nő lehet képes, mint amilyen Mózes Katalin is. Aki, ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.
Zsubori Ervin, az Arnolfini Archívum társalapítója
(Elhangzott 2011. november 3-án a budapesti Klauzál13 Galériában, Mózes Katalin Kávé cukor nélkül című kiállításának megnyitójaként.)
|
