2006-ban végez a MKE festő szakán, Maurer Dóra osztályon
2004-től Artus Súdió tagja
Jelenleg a Virág Judit Galéria művésze
Elvarratlan színek
Munkám során sok megkezdett útnak nem egyből járok a végére. Szerteágazó érdeklődésem gyakran terel más, újabb témák, más technikai megoldások felé. Az évek során azt tapasztalom, hogy bizonyos témák újra felbukkanak és néha visszavezetnek egy-egy ilyen megkezdett út elejére. Ezáltal folytatódni látszanak az elharapott végű történetek. A kiállítás anyaga körülbelül lefedi az utóbbi öt évem irányait, főbb vonulatait. A képpárokkal operáló kiállítás koncepciója igen egyszerű: munkák párba/párhuzamba állítása saját, szubjektív szempontjaim alapján. A duók hol lazábban, hol szorosabban kötődnek egymáshoz. Néhol egész triviálisan a közös téma, néhol csak egy egy halvány érzés ami összeköti őket. Reményeim szerint a képek párbeszédet kezdeményeznek egymással, vagy csak nyugtázzák közös élményeiket, alapjaikat. Jó érzés tudni, hogy miközben nagyon sok minden történt öt év alatt, bizonyos dolgok álladónak tetszenek bennem. Jól eső érzés együtt látni ezeket a képeket, annál is inkább mivel a kiállításon sok személyes kedvencem szerepel. /Csató József 2012. /
Csernátony Lukács László legfrissebb sorozata a gyermekjátékokban rejlő debilitás lehetőségeit kutatja. A lecsorgás képi eleme olvadékonyságot, instabilitást - vagyis egy lefokozott, depresszív állapotot mutat. A gyermekjáték, mely az élet primőr stádiumában vesz minket körül, az elmúlás rettegését is magában hordozza. Az elfolyó vertikálisok hatására a figurák fordított marionettbábuként is értelmezhetőek: olyan bábok, melyeket nem az égből, hanem a föld alól irányítanak. A deheroizált, popkulturális játékikonok egy előrevízionált evolúciós zsákutca hőseiként hálóznak minket körül.
A kiállítás címének aktualitását Charles Darwin születésének (1809. február 12.) évfordulója adja.
A KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓN KÖZREMŰKÖDIK: A NANCY BRÜCKE KÍSÉRLETI ŰRZENEKAR ÉS VIZUÁLIS PERFORM GROUP
Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak aztán a látszólag beazonosítható, valójában személyessé kódolt mítoszok homályba burkolódzó feketéi, vagy az egymásra rétegződő, mélységet és mélység fölé hajló magasságot kontrasztba állító, fényes hollószárny-színek. Megint másként hatnak a spontán játékosság grafittónusai; a kiszámíthatatlan ütemben formává rendeződő vonalak és mértaninak tetsző, de érzelmekkel eltérített, lélegzővé görbített struktúrák; vagy a valóságukból kiragadott figurák köré végtelen teret kifeszítő matt koromnyalábok. És ott van még a fekete legáttetszőbb árnyalata: a fehér.
Felbukkannak persze más színek is. Parázsló vörös, sápadt almazöld, pulzáló türkiz, bibliapapír-sárga. Ám ezek a koloritok elsősorban tükrök, prizmák és reflektorok; szerepük az, hogy bevilágítsák, élővé emeljék, meghatványozzák a megannyi feketét, s elválasszák az egymáshoz közel sodródott tónusokat.
A varázslat ott van, hogy ez a feketébe oldott, minden szegletében váratlan, mégis ismerős világ nem rémít, nem nyomaszt, nem komorít, hanem az otthonosság érzetét kelti. Emlékeztet, de nem átkozódik; beszélget veled, de nem deklarál; kíváncsi rád, de nem faggatózik; a jövőt is kémleli, de nem próféciál. Körülvesz és befogad. S megvéd, ha kell.
A misztérium megfejtése a művész személye, személyisége és tehetsége. Mózes Katalin – maga is mindig talpig feketékben – önmagából építi és élteti ezt az összetéveszthetetlen univerzumot, amely nem terjeszkedni, nem hódítani akar, hanem csak felmutatni önnön létezését. És mindenekelőtt egyensúlyban lenni, vagy épp szilád ellenpontként egyensúlyban tartani kibillent világokat. Mert ez az olykor groteszk, félelmetes, elbizonytalanító alakokkal benépesített alkotói szféra következetesen harmóniára törekszik, még akkor is, ha ennek egyik alesete épp a diszharmónia.
Mindezt oly magától értetődő melegséggel és közvetlenséggel teszi, amire alighanem csak egy olyan törékeny, időtlen szépségű nő lehet képes, mint amilyen Mózes Katalin is. Aki, ha úgy hozza a sors, hellyel kínál, vizet forral, s a patinás asztalterítőre egy legalább százharminc éves csészében kávét rak eléd. Feketét. Cukor nélkül. Amely kifejezés itt természetesen nem hiányt jelöl, hanem azt, hogy amit kapunk, azt a maga valójában, a maga természetes létformájában élvezhetjük. Nem megédesítve, de nem is keserűn. Mert a kávé cukor nélkül – akárcsak ez a tárlat – nem keserű, hanem az, ami; esszencia.
Zsubori Ervin, az Arnolfini Archívum társalapítója
(Elhangzott 2011. november 3-án a budapesti Klauzál13 Galériában, Mózes Katalin Kávé cukor nélkül című kiállításának megnyitójaként.)
mome
There are no translations available.
Városi bestiárium
There are no translations available.
A középkorban a természetben és képzeletben élő lényeket egyaránt bemutatták az ún. bestiáriumokban, melyekben a teremtmények szimbolikus jelentéssel felruházott leírásait és jellemzéseit illusztrációkkal tették szemléletesebbé.
Mindnyájan találkozhattunk már mások bestiáriumával, és hiszek abban is, hogy mindnyájunknak van egy saját, belső bestiáriuma.
Hieronymus Bosch, George Orwell, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Jan Svankmajer , Domenico Gnoli , vagy az utóbbi időben Magyarországon többek közt Roskó Gábor, Szőke Gábor Miklós és Láng Zsolt után most Takács Máté városi bestiákat, mindennapjaink teremtményeit bemutató képeskönyvében járva egészíthetjük ki gondolatszövegeinkkel a képen látottakat.
A kiállítás megtekinthető augusztus 21-ig, hétfőtől szombatig, 10-19 óráig a Klauzál13-ban!
Valóban ilyenek vagyunk? Mit lát a művész a világból, amiről azt gondolja, hogy képpéformálható? Mi lehet minden műtárgy? A kiállításon az iskolai padba „vésett” jeleneteken kívül táskákra applikált képek: mindennapi,két - három ember között lejátszódó szituációk műfaji alapkérdéseket is felvetnek, az alkotógrafika – alkalmazott művészet (design) határain egyensúlyozva.Feltuningolt narratíva helyett Födő Gábornál a minimalizált történések, a közhely, a hétköznapiság ábrázolása válik jellemzővé: a szubjektív, közvetlen élmény – lásd iskola – a humoros abszurditást sem nélkülözve a fogyasztói kultúra használati tárgyainak közegében jelenik meg.
MEGNYITJA: PETER BAUM, AZ OSZTRÁK MUSEUM LIAUNIG KURÁTORA
Bevezőt mond: Elizabeth Kornfeind, az osztrák Kulturforum igazgatója
2010. SZEPTEMBER 27-ÉN, HÉTFŐN 19 ÓRAKOR
A kiállítás – Klimó Károly és az osztrák művész, Walter Weer papír alapú munkáit párhuzamba állítva – az anyag természetében rejlő strukturális hasonlóságokat és különbözőségeket helyezi előtérbe.Klimó festményei és Weer háromdimenziós plasztikái a szerkesztettség és a spontaneitás ellentétes alkotói folyamatát is illusztrálják – a szabad játékosság és a rend, a színek és formák áramlása és ritmusossága egy koherensen egész művészeti látképpé állnak össze. Mindez a művészi alkotói folyamat társadalmi kötöttségektől mentes, teljes belső szabadságának felfogását tükrözi.
A valaha volt Gamper féle kádfürdő udvara - Nyár utca 7.
Udvari kút - Király utca 21.
A Pekáry ház homlokzata - Király utca 47.
Gang - Dob utca 9.
Belső tér - Kazinczy utcai zsinagóga
VÁROS A SZEMEMEN ÁT
A kiállítás célja, hogy a budapesti urbánus életforma atmoszféráját megéreztesse. Mi máson keresztül tehetné ezt, mint vizuális, illetve audiovizuális alkotásokon át. A város hol nyüzsgő, hol kihalt, de minden esetben sajátos hangulatát kívánjuk megragadni olyan művészeti produkciókban, amelyek nem csupán dokumentarista szándékkal, hanem a lényeg kiemelésével, a szubjektív benyomások érzékeltetésével közelítenek a témához. És mivel a kortárs művészeti kiállításba mindenki beleférhet, aki kortársi szellemben alkot, célunk a közelmúlt és a ma összekapcsolása. Így a közelmúlt emlékeit az éppen megjelenő monográfia miatt is aktuális művész, Kovásznai György alkotásai hozzák be a kiállítótérbe, a belvárosban készített rajzok, akvarellek, festmények és képzőművészeti indíttatású animációs filmek révén. Ehhez kapcsolódik két fiatal művész is, akik szintén a belváros hétköznapi valóságát interpretálják alkotásaikban. Szabó Eszter nemcsak festményeivel, de festményalapú animációs filmjeivel is kapcsolódik a témához és annak nagy előfutárához, Kovásznai Györgyhöz. Kovács Budha Tamás egész másképp közelít a témához, az urbánus létforma jellemző köztéri díszletelemével, a graffitival rokon az a képi világ, amit kisebb rajzain, akárcsak hatalmas pannóin viszontláthatunk. Így lesz tehát a Vince Kiadó Klauzál téri galériája a kiállítás idejére a belvárosi élet szubjektív értelmezésének kicsiny emlékhelye.
Kurátor: Iványi-Bitter Brigitta Művészek: Kovásznai György (1934–1983), Kovács Budha Tamás, Szabó Eszter
Konok utolsó években készült geometrikus-zenei absztrakciói a mögötte álló évtizedek művészeti tanulságainak összegezései. A végtelenséget, az időnélküliséget érzékeltető képstruktúrák a korábbi, materiális-konstruktív világból a spirtuális festészet felé haladás benyomását erősítik. A galéria a művész legutóbbi évben készült munkáiból mutat be válogatást, az ars dictandi – szerkesztett művészet – szellemiségét reprezentálva.
Bölcsesség, szabadság, grácia
Konok Tamás képeihez nagyon keveset tehet hozzá az értelmező. Ezek a nagyszerű művek az absztrakt modernizmus ma már hosszú hagyományában állnak, s csak azoknak érdemes arról mesélni, hogy nem reprezentálnak semmit – azaz nem ábrázolnak, nem jelenítenek meg valami meglévőt a természetben, a világban –, hogy fő inspirációjukat magából a médiumból nyerik, akik nem ismerik több nemzedék ilyesmire irányuló erőfeszítéseit. Ilyesmit mondok, mert a fenti leírással csak Konok törekvéseinek általános kereteit akartam jellemezni, s egyben azt is megmagyarázni, hogy miért tartom hiábavaló törekvésnek, hogy valamiféle jelentést erőltessünk rá a műre, vagy csikarjunk ki belőle. Ezeket a képeket egyszerűen jó nézni, s amikor már nagyon sokat láttunk belőle, és még mindig nem untuk el, még mindig élvezzük változatosságát, gazdagságát, még mindig nem fáradunk, s a művekben sem látunk semmi fáradtságot; ismétlést igen, de a szó mélyebb értelmében vett önismétlést soha – akkor válik az egyszerű hirtelenjében nagyon bonyolulttá. Nem a jelentésre kérdezünk, hanem a jelentőségre. Konok Tamás érdemes kritikusai gyakran elemzik munkái térszerkezetét. Saját szememre hagyatkozva tisztelettel ellentmondok: én nagyon ritkán észlelek teret, mélységet a képein. Sőt, elementáris voltuk, amely nem utolsó sorban az elemekre való redukcióból, a minimumban megszülető maximumból következik, a képmélységtől való elvonatkoztatásban jelenik meg. Képei sík felületek. „Síkfelület az, amelyik a rajta levő egyenesekhez viszonyítva egyenlően fekszik” – mondja Euklidész az Elemekben. Ennek az egyenlő fekvésnek a megbontása, a tér és a mélység illúziójának létrehozása valaha számos festő-nemzedék nagy vállalkozása volt. De nem kevésbé volt jelentős a modern festészet egyik ágán ennek az illúziónak az illúziótlan visszavétele. Clement Greenberg, az absztrakt festészet nagy elméletírója kezdeteit egyenesen Edouard Manet-hoz vezeti vissza, mondván, hogy az ő képei „az első modern – Greenberg szóhasználatában modernista – művek, amelyek őszintén »elmondják« magukról, hogy sík felületre vannak festve”. A Konok-képeket meghatározó egyenesek: vonalak. Talán érdemes itt kitérni arra, hogy miért adja Konok mester számos képének a graphidion címet. Ez a szó a mi Kazinczynk leleménye: ő nevezte így el Konok egyik ősének, Ferenczy Istvánnak legsikerültebb művét, a Pásztorleányt. Kedves kis rajzoló – fordíthatnánk az eredeti szándék szerint, hiszen a szobor egy szép mítoszt, a rajz születését, vagy – megint csak Kazinczyval szólva – a „Szépmesterség feltalálásának szempillantását” idézi fel. Konoknál azonban más jelentést kap, a gyakori címadással szinte műfajjá teszi a szót, s mégsem távolodik el az eredettől, mert a graphidionok egy végtelenül hosszú út megtétele után oda jutnak vissza: a vonal primátusában felfogott festészet geneziséhez. Ezek a vonalak azonban Konoknál az elmúlt évtizedekben nem girbe-gurba ákom-bákomok – mint egyébként a modern festészet nem egy nagymesterénél –, hanem konstrukciók. A kérdés azonban az – s számomra úgy tűnik fel, hogy ezzel jutunk Konok mai alkotóperiódusának lényegéhez –, hogy miért nem érezzük e konstrukciókat sohasem megkonstruáltnak? Nevezéktanunk persze – mint mindenre – erre is van: lírai absztrakció, lírai geometrizmus. De Konok képeinek végtelen tisztasága, amely persze letisztítást, eltakarítást is jelent, a személyes érzelmek és hangulatok beszűrődését is csak azon az absztrakt szinten engedélyezi, amelyet mindközönségesen szabadságnak nevezünk, s ahol ennél konkrétabb jelentéstulajdonításra nincsen mód. Valóban: az absztrakt konstrukció irányzata szigorú művészeket és szigorú elméletírókat hozott létre. (Ilyen volt az említett Greenberg is.) Szigor, szolgálat, aszkézis. Csupa olyan fogalom, amely végtelenül távol áll nemcsak a mester személyétől, hanem művészetétől is. Annak a másik kiállításnak az alapján, amely most a városban a harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti Konok-műveket mutatja be (az Aulich-galériában), fogalmat alkothatunk arról, hogy a legszükségesebbre korlátozódó letisztulás miből s miként vált talán a hetvenes évek közepétől a mester gazdag és eredeti festői nyelvévé, s hogyan lett ez a legszükségesebbre korlátozódás az „amit vesztek, azt nyerem” elve alapján végtelenül gazdag és szabad birodalommá. Ideális oeuvre-be jelentős művek veszik körül a főműveket. Én választottam magamnak főművet ezen a kiállításon, a 2008-as Kék graphidiont. Az egyenes vonalak hálójának könnyedsége, a fekete és fehér vonalaknak, a vonalak vastagságának ritmikája, az a bátor görbe a kép jobboldalán, az alsó rész fekete, két végén derékszögben beforduló csíkja – amely alapzattá válik –, a vászon négyzet-alakjának merész figyelmen kívül hagyása, amely felrúgja a konstrukció kiszámított megszerkesztettségét, anélkül, hogy térhatást keltene, s az alapszín eleven, a belé fektetett munkát elrejteni nem akaró gazdag faktúrája: mindez egyetlen műben is összefoglalja Konok Tamás végtelenül kifinomult piktúráját, amely bölcs, szabad és a szépségnek egy olyan fajtáját testesíti meg, amelyet leginkább a báj, vagy ritkább szóval a grácia fogalma fejez ki. A bölcsesség, a kifinomult kultúra gyakran egy hosszú formai szekvencia utolsó nagymestereinek kiváltsága. Az utolsók egyikének lenni talán nem vidám dolog, de Konok mesternek cserébe megadatott, hogy nyolcadik évtizedében is főműveket alkosson.
A kétdimenziós kép – évszázadok óta az illuzionisztikus ábrázolás helye – értelmezése, különösen a legmodernebb kori technikai környezet tükrében, a művészi eljárás és felfogás alapproblémáinak egyike. A kiállítás az érzékeléssel, és a műalkotás „valóságához” való nézői viszony tudatosságának kérdésével kapcsolatos provokatív helyzeteket mutat meg.
A fotóalapon és/vagy festői eljárással létrehozott képeken a geometrikus testeknek látszó ”dolgok” a látszat hangsúlyozásának eszközei. Mesterségesen kialakított szintetikus terekben (Berentz Péter), vagy az ellenfény jelenségét érzékeltető gömbnek mint vezérmotívumnak a segítségével (Nagy Gábor György) a fény manipulációs festői elemként nem mindennapi, az intellektuális játékosság és tudatosítás szükségességét felvető képi szituációkat hoz létre.
The exhibition is on between November 24th 2009 and January 17th 2010
Everyday life of the Hungarian Jewry in photographs
September 1st 2009 – November 15th 2009
Documentary exhibition of photographs, based on Andras Korner’s soon to be published book of the same title.
The English language version of the exhibition was shown in New York within the framework of a series of events called ‘Extremely Hungary’.
The exhibition shows the everyday life of the Hungarian Jewry in the seventy years prior to World War II through over one hundred photos, the diversity that included not only the assimilated Jews, but also the Orthodox and the numerous Hasidic communities.
